Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 23 találat lapozás: 1-23

Névmutató: Apor Csaba

1991. február 7.

A Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt 1990. dec. 27-én Marosvásárhelyen tartotta első országos kongresszusát, amelyen megválasztották a párt 11 tagú országos vezetőségét. Elnök: dr. Tőkés László, alelnökök: dr. Újvári István, Apor Csaba, Farkas István, főtitkár: Kelemen Kálmán, szóvivő: Hunyadi András, vezetőségi tagok: Moldován Béla, Sipos Gábor, Koszta István, Filep Csaba és Miholcsa József. A kongresszus úgy határozott, hogy az RMKP székhelye Marosvásárhelyen legyen. /Szabadság (Kolozsvár), febr. 7./

1998. október 10.

Október első napjaiban az erdélyi magyar történelmi családok képviselői gyűltek össze Nagyenyeden. A Castellanum Alapítvány ismertetésének és elfogadásának szentelt közgyűlésen Apor Csaba és dr. Csávossy Ferenc méltatta a kezdeményezés nemes célját és szóltak az erdélyi történelmi családok sorsformáló szerepéről Erdély magyar társadalmának alakulásában. A második napon Ugron Katalin, Kabos Éva és Mikó István írásaiból olvasott fel, a szellemi-gazdasági életről Klebersberg Éva és Tőkéczki László értekezett. A harmadik napon, okt. 4-én a megjelentek részt vettek a katolikus plébánián a mártírokra emlékező ünnepségen és az emlékmű avatásán. /Győrfi Dénes: Castellanum Alapítvány. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 10-11./

1999. február 4.

Templom- és lélekmentés, múltmentés - foglalta össze Torja plébánosa, T. Gábor Zoltán a tennivalókat. Márc. 15-én kopjafát állítanak Szörcsei Elek mártír földbirtokosnak. Õt is kivégezték a kommunista diktatúrában, mint a falu akkori plébánosát. Ábrahám Árpádot. A torjai egyházi élet történetéről könyvet adnak ki, Coroi Artúr volt torjai történelemtanár írta, a kézirat már elkészült. Idősebb báró Apor Csaba bemutatta a nagyon elhanyagolt állapotban levő kastélyt, hazatért ifjabb báró Apor Csaba is. Vendégszobákat fognak berendezni, a faluturizmusban reménykednek. Egyelőre a kastélyban áll Apor Péter /1676-1752/ történetíró szobra, Miholcsa József szobrászművész alkotása. Ünnepélyes ekeretek között fel kellene állítani a szobrot. /Kisgyörgy Zoltán: Torja vize, jaj, de hosszú... = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 4./ Ebben a kastélyban írta báró Apor Péter a Metamorphosis Transsylavaniae című munkáját.

1999. szeptember 8.

Negyedik alkalommal találkoztak szept. 4-5-én Nagyenyeden az erdélyi történelmi családok tagjai. Az idei rendezvényt a Castellum Alapítvány és a katolikus plébánia védnöksége alatt szervezték. A Castellum Alapítványt egy évvel ezelőtt az erdélyi történelmi családok leszármazottai hozták létre. A találkozókat 1993-ban Papp László akkori enyedi plébános indította el. A rendezvényt Apor Csaba, az alapítvány kuratóriumi elnöke és Csávossy György, az ügyvezető bizottság elnöke ünnepi beszéde nyitotta meg, majd a Mustármag közösség (a nagyenyedi tanítóképzős diáklányok egy csoportja) énekelt. Kötő József államtitkár előadásában a romániai magyar művelődési intézményekről beszélt. A megjelentek látogatást tettek a Bethlen Könyvtárban. Györfi Dénes könyvtáros ismertetőt tartott a 60.000 kötetes könyvtár ritkaságairól. A Castellum Alapítvány tagjai közgyűlésükön új tagokat vettek fel, így lélekszámuk 126-ra bővült. /Bernád Ilona: Erdélyi történelmi családok találkozója. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 8./

2000. március 7.

Torján Coroi Artúr történelem szakos tanár kezdeményezésére alakult meg 1990. január 17-én az Apor Péter Közművelődési Egyesület. Miután Coroi Artúr tanár, az egyesület elnöke hét évvel ezelőtt Magyarországra költözött, az egyesület tevékenysége gyakorlatilag megszűnt, az iratokat Bokor Béla alpolgármester őrizte meg. Kezdeményezésére márc. 4-én új vezetőséget választottak - elnök Bokor Béla, alelnök Apor Csaba, titkár Páll László. Aki tagja óhajt lenni az Apor Péter Közművelődési Egyesületnek, Bokor Bélánál, az egyesület új elnökénél jelentkezhet. /(Dévai): Feléledt a közművelődési egyesület. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 7./

2000. május 9.

Máj. 6-án Marosvásárhelyen tartotta évi közgyűlését az erdélyi magyar történelmi családokat magába tömörítő Castellum Alapítvány. A különböző beszámoló-jelentéseket a kuratórium, illetve az ügyvezető bizottság tagjai (Apor Csaba, Csávossy György, Torma Miklós, Ugron Ádám, Ugron Zoltán) terjesztették elő. Ezek jobbára az alapítvány belső életére vonatkozó számadások voltak. Szélesebb körű érdeklődésre számot tartó kérdések is felvetődtek. Ilyenek voltak például az 1/2000-es számú földtörvény végrehajtásával kapcsolatos kérdések, ugyanis a Castellum vezetőinek, szakembereinek pontos információik vannak arról, hogy Erdély számos településén a bizottságok akadékoskodnak. Csávossy György egyetemi tanár, ügyvezető elnök javaslatot terjesztett elő: a Castellum Alapítvány támogatja Patrubány Miklóst mint az egyesület tagját, hogy elnöke legyen a Magyarok Világszövetségének. A tagság egyhangúlag egyetértett az elnök javaslatával. A közgyűlésen Ugron Zoltán bemutatta az alapítvány hírlapjának, a Castellum Értesítőnek első számát. Amint a lap beköszöntőjében olvasható: a közösségépítés szerepét kívánja betölteni. /Komoróczy György: A Castellum Alapítvány közgyűlése. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 9./

2000. augusztus 10.

A Castellum Alapítvány aug. 26-án a Maros megyei Gernyeszegen tartja ez évi találkozóját. A Castellum az erdélyi történelmi családoknak az alapítványa, amelyet 1998. június 20-án alapítottak Nagyenyeden Papp László nagyenyedi katolikus plébános kezdeményezésére. Az alapítványnak 111 állandó tagja van. Ezenkívül összeállítottak több névsort is: a romániai, illetve a külföldre szakadt történelmi nemesi családok leszármazottjainak listáit. A Marosvásárhelyen székelő alapítvány programjában szerepel többek közt kiállítások, fesztiválok, táborok szervezése, műemlékek restaurálása, emléktáblák elhelyezése, ösztöndíjak megajánlása. A szervezők, báró Apor Csaba kuratóriumi elnök, Csávossy György ügyvezető elnök és Torma Miklós ügyvezető alelnök, szeretettel várják a tagokat és érdeklődőket a gernyeszegi találkozóra. /Erdélyi történelmi családok találkozója. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 10./

2000. szeptember 1.

A Castellum Alapítványt Nagyenyeden hozták létre, tagjai az erdélyi történelmi családok tagjai, leszármazottjai. Negyedévenkénti közgyűlésein a tagság nagyrésze megjelenik. 1999-től az alapítvány székhelye Marosvásárhelyre költözött. A legutóbbi rendes negyedévi közgyűlésre aug. 26-27-én Gernyeszegen került sor. Dr. Csávossy György, a Castellum Alapítvány egyik vezetője elmondta: a találkozók célja a kapcsolattartás, az összetartozás élményének felújítása. "Egyetlen történelmi célunk van: a népszolgálat." Szeptember 22-én a Böjthe Lídia vezette szászrégeni Kemény János Társaság egy plakettet helyez el arra az épületre, amelyben Kemény János bejelentette a Helikon megalakítását, és ezt az eseményt szeretnék közösen megünnepelni. Létrehozták a Helikon-Kemény János Alapítványt, amely felvállalta a helikoni írók munkáinak, a Helikon-köteteknek az újrakiadását, és támogatni kívánják a kortárs erdélyi irodalmat is. Az alapítvány kuratóriumának tiszteletbeli elnöke Sütő András, tagja Adamovits Sándor, akinek életcélja a Helikon népszerűsítése, Böjthe Lídia, Bogyó Levente, aki anyagilag is jelentős mértékben támogatta az alapítványt, továbbá Marosi Ildikó irodalomkutató, Mészáros József, a Bolyai-könyvtár kutatója és Sebestyén Spielmann Mihály történész muzeológus. Kemény Miklós, az egykori Helikon-alapító báró Kemény János fia Magyarországról érkezett, hangsúlyozta: amennyiben visszakapná a család marosvécsi birtokait, azok jövedelmének egy jó részét - akárcsak egykor édesapja - a Helikon céljaira fordítaná. /Boér Károly: Hagyomány és jelenlét. = Brassói Lapok (Brassó), szept. 1./ Az erdélyi történelmi családok évszázadok hosszú során a nemzet érdekében tevékenykedtek, a legreménytelenebb helyzetben is megmaradtak a becsület útján, méltósággal viselve kitelepítéseket, kényszermunkát, megaláztatásokat, börtönt, száműzetést. A legutóbbi találkozón közel százan vettek részt a Teleki, Apor, Bethlen, Haller, Klebelsberg, Korponay, Beczássy, Bogdánffy, Betegh, Csávossy, Kemény, Tisza, Ugron, Ocskay, Lázár, Mikó és még más jelentős családok közül. Báró Apor Csaba, aki Torjáról érkezett, elmondta, hogy családjával együtt kitelepítették a háború után, végül Marosvásárhelyről költözött vissza Torjára 1991-ben. Jelenleg szülőfalujában él és gazdálkodik, hasonnevű fiával együtt. Egyed Ákos professzor elmondta, hogy a fórum elsődleges célja összegyűjteni azt a történelmi osztályt, amelyet ezelőtt ötven esztendővel a társadalom és a nemzet kizárt magából, és amelynek visszafogadására 1989 után jött el a lehetőség. Sajnos ez a visszafogadás nem könnyű feladat, hiszen a tulajdonviszonyok sincsenek még törvényesen tisztázva, és az előítéletek is élnek még, a testi-lelki fájdalmakról nem is beszélve. /Antal Erika: A nemzet zászlóvivői. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), szept. 5./ Akik összegyűltek, azokra vonatkozott az 1949-es kitelepítési törvény. 1949. márc. 3-án még mintegy 3000 családot lakoltattak ki kastélyaikból, kúriáikból vagy udvarházaikból. A Castellum Alapítvány adatai szerint 1949-ben 50 ezer hektár mezőgazdasági területet, 15 ezer hektár erdőt és 1500 kastélyt, udvarházat vettek el az erdélyi nemességtől.Mára már vagy négyszázan vannak, de csak minden második családnak van köze a Castellum Alapítványhoz. "Alapítványunk az erdélyi történelmi családok tagjainak egyesülete." "Fő célunk e társadalmi rétegben levő értékek felszínre és mozgásba hozása, szellemi kincsek megőrzése, gondozása, gazdasági ingatlanjaink törvényes keretek közti visszaszerzése, és azok saját és közösségünk hasznába állítása." - olvasható az alapítvány ismertetőjében. 1998-ban jegyezték be a Castellum Alapítványt, átvéve az 1992-ben alakult Etnos Alapítvány kereteit. Az alapítvány kuratóriumának elnöke id. Apor Csaba, az ügyvezető bizottság elnöke Csávossy György. A kastélyok, udvarházak sorsára vonatkozó jogszabály nem jelent meg. A 112-es törvény alapján vissza lehet ezeket igényelni, ha nincsenek műemléknek nyilvánítva. Legalább az erkölcsi rehabilitációt megérdemelné e kisemmizett, meghurcolt társadalmi réteg. /Cseke S. Tibor: Mára csak a hírnevükkel maradtak...Az erdélyi történelmi családok találkozója. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), szept. 12./

2003. január 18.

A Korunk decemberi számát az erdélyi arisztokráciának szentelte. A nácizmus és a kommunizmus évszázados tapasztalatot, hagyományt és értékrendet pusztított el - írta Kovács Kiss Gyöngy. Egyáltalán nem vagy csak nyomaiban maradtak meg könyvtárak, levéltárak, kastélyok, értékes bútorok és festmények. Sokkal nagyobb veszteség azonban az a mentalitás, amely az erdélyi arisztokrácia sajátja volt: helyzetüket mindenekelőtt szolgálatnak tekintették. Kötelességüknek érezték közösségük társadalmi, tudományos és művelődési életének támogatását. Akik maradtak és megmaradtak, esetleg visszatértek, ma is ezt tartják fontosnak. A 81 éves báró Apor Csaba a torjai birtokon próbálja komoly erkölcsi alapokra helyezve építeni a jövőt. /Takács Éva: A Korunk az arisztokráciáról. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 18./

2003. augusztus 19.

A hét végén újra egybegyűltek a történelmi családok leszármazottai Gernyeszegen, a nyolcadik Castellum-találkozón. 1993-ban született az ötlet, hogy az egykori erdélyi arisztokráciához, valamint más nemesi rétegekhez tartozók, leszármazottak újra találkozhassanak, felvegyék egymással a rég megszakadt kapcsolatokat. Papp László, akkori nagyenyedi plébános kezdeményezésére alakult az alapítvány, melyet csak 1999-ben sikerült bejegyeztetni. A szervezet időközben, Papp László áthelyezését követően Marosvásárhelyre költözött. Csató Béla római katolikus főesperes a Deus Providebit Házban, Szász Zoltán református esperes a Szabadi úti gyülekezeti házban biztosít helyet az alapítványi gyűléseknek. A Castellum aktív szereplője az erdélyi irodalmi életnek, rendszeres tevékenységéhez tartoznak a negyedévenkénti teadélutánok, valamint az évenkénti két irodalmi est szervezése, amelyen történelmi családokból származó írók monográfiás bemutatását hallhatja a nagyközönség. Bánffy Miklós, Kemény János, Wass Albert, Vita Zsigmond, Kemény Zsigmond, Jósika Miklós életrajzát követően a közeljövőben az erdélyi emlékírók következnek. Van még erő az arisztokráciában, létezik még cselekvő lendület a nemességben. Vannak, akik már elkezdtek gazdálkodni nehezen visszaszerzett földjeiken, pl. Apor Csaba, mások, mint Kálnoky Tibor, hazajöttek. Kálnoky elmondta, nyolc évig perelték vissza földjeiket és a kastélyukat. Most restaurálják a kastélyt és visszakaptak néhányat a miklósvári házak közül is, itt vendégfogadót rendeztek be. Amerikai állampolgáro k, de itt rátalált a gyökereire, hazajött. Hitnek kell lennie és hazaszeretetnek, vallja. /Nagy Botond: Romos kastélyok, éledő nemesség. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 19./

2004. szeptember 29.

A XVII. században épült altorjai Apor-udvarházban szept. 26-án, vasárnap rendhagyó könyvbemutatóra került sor. A kastély helyreállításán és feltárásán dolgozó restaurátorok egy napra a nagyközönség számára is látogathatóvá tették a valószínűleg Apor Lázár által virághímes falfestményekkel díszített egyik déli fekvésű termet, ahol báró Apor Csaba fogadta és köszöntötte házigazdaként a nagy számban megjelent érdeklődőket. Apor báró a transzszilvanizmus, az erdélyi szellem, a szülőföldhöz való ragaszkodás fontosságára hívta fel a figyelmet. Benczédi Sándor köszönetet mondott Hiller Istvánnak, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma tárcavezetőjének, aki támogatást nyújtott az Apor-udvarház restaurálásához. A könyvbemutatón a szerzők maguk mutatták be köteteiket. Kovács András kolozsvári művészettörténész professzor Késő reneszánsz építészet Erdélyben című, a budapesti Teleki László Alapítvány és a kolozsvári Polis Könyvkiadó gondozásában megjelent műve átfogó képet rajzol az 1541 és 1720 közötti időszak erdélyi késő reneszánsz építészetéről. A könyvben közel háromszáz kép és reprodukció található. Lángi József és Mihály Ferenc az Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ gondozásában megjelent Erdélyi falképek és festett faberendezések című munkájuk első két kötetét mutatták be. Az erdélyi falképek és festett faberendezések felmérését a budapesti Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ munkatársai 1997-ben kezdték, a kolozsvári székhelyű Transylvania Trust Alapítvány kezdeményezésére. A felmérés célja az állomány számbavétele, állapotfelmérése és sürgősségi beavatkozás sorrendjének felállítása. /Iochom István: Könyvbemutató az Apor-udvarházban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 29./

2005. november 7.

November 5-én Marosvásárhelyen tartotta rendes évi közgyűlését az erdélyi magyar történelmi családok egyesülete, a Castellum Alapítvány. Szó esett egyebek mellett a kommunista diktatúrában elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatását szabályozó törvényről, az ezzel kapcsolatos, Erdély-szerte tapasztalható helyhatósági visszaélésekről, a végrehajtások lassított üteméről. A tisztújítás alkalmával tiszteletbeli tanácsadói szerepet szavazott a tagság az alapítvány két rangidős személyének: Apor Csabának és Csávossy Györgynek. Az elnök Haller Béla maradt, a két alelnök közül Kerekesné Béldi Máriát is újraválasztották, a másik eddigi alelnök, Torma Miklós betegsége miatt lemondott tisztségéről, helyette Ugron Zoltánra esett a választás. /(Komoróczy György): Közgyűlést tartott a Castellum. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov.7./

2005. december 31.

Torján, az országút mellett jobb oldalt termetes kőporta tátong. A kerítés a torjai nemes család, az Aporok ősi birtokát határolja. Báró Apor Csaba agrármérnök most e telken lévő kertészlakásban él feleségével együtt. Nyolcvanötödik életévében még mindig gazdálkodik, s energiája nagy részét a kommunista rendszer által elkobozott családi vagyon visszaszerzésére fordítja. Az első erdélyi írásos bizonyíték az Apor családról 1311-ből származik, 1300 körül már itt laktak. Apor Péter (1676–1752), az író, a Metamorphosis Transylvaniae (1736) szerzője, és az egykori püspök, boldog Apor Vilmos (1892–1945) csupán két közismert név a népes családból. A kitelepítésre egy éjszaka került sor, fél órájuk volt, hogy összecsomagoljanak, és teherautóra üljenek. Először Sepsiszentgyörgyre kerültek, majd Balázsfalvára. Ott voltak 1963-ig. Apor Csaba harmincöt évet dolgozott állami gazdaságokban, „kezdtem mint kertész, és végeztem mint főmérnök”, emlékezett. Apor Csaba 1991 márciusában, a 18-as, földtörvény megjelenése után költözött vissza Torjára, majd árverésen megvásárolta a volt állami gazdaság épületeit, amelyek hajdan a család birtokán voltak. Visszatért ,,azért, hogy a mi területünk megmaradjon”. Hétszáz esztendeje a család tulajdona, magyarázta, hozzátéve: ,,engem az Isten a magyar nemzet keretén belül teremtett meg. Az embernek vannak génjei is, van lelke is, és az ember lélekben ragaszkodik saját nemzetéhez, családjához.” ,,A katolikus hit és erkölcs alapján jó magyar akarok lenni, és az volt mindig a törekvésem, hogy ha tudok, használjak a magyarságnak.” Élete során az is előfordult, hogy el akart menni Erdélyből. De aztán mégsem tette, mert volt egy beszélgetése Márton Áronnal, aki csak annyit mondott neki: ,,ne menj el, fiam”. S ebből értett, ez az intelem egy életre elég volt. Az ősi udvarházat akarja helyreállítani, a mintegy hatszáz éves épületben maradtak régi freskók is. Szeretné, ha három gyermeke közül az egyik visszatérne Torjára, a másik esetleg a Maros menti birtokra, Dedrádszéplakra. Az egykori erdélyi arisztokrácia körében mostanában jellemző, hogy valami hazahozza az utódokat, még a gyermekeket, unokákat is. Az a baj, hogy a föld s az erdő visszaadása nagyon lassú, pedig a család gazdasági megerősödéséhez kellene az egykor meglévő erdő s föld, anélkül nehezen tudják helyreállítani a kúriát. /(Mózes László): Aporék fiatalsága. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 31./

2006. január 16.

Kilátástalannak látszik a Kovászna városi önkormányzatnak az a terve, hogy rehabilitálja a tündérvölgyi kisvasutat, illetve azt a kommandói résszel összekapcsolva fellendíthesse az idegenforgalmat, miután a torjai Apor-család visszaköveteli a keskenyvasút két kilométernyi részét. Műemléknek nyilvánították a kisvasutat, ezért sem Apor Csaba báró, sem az önkormányzat nem kaphatja meg azt. 1997 májusában tűzvész pusztította el a vasúti síneket, a traverzeket, és nem utolsó sorban a műemlék jellegű, megmaradt századfordulós, technikai unikumnak számító berendezéseket. /Domokos Péter: Harc a pusztuló műemlékért. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 16./

2007. augusztus 29.

Erdély egyetlen kastélyában sem maradt fenn ilyen kiemelkedő szintű, 17. századi reneszánsz leletegyüttes, mint az altorjai kúriában, amelyet a belső falképek, stukkós boltozatok, faragott gerendamennyezetek alkotnak. Benczédi Sándor, az altorjai kúria felújításáért felelős építész, műemlékvédelmi szakértő elmondta, hogy Apor Lázár a 17. század elején építtette az udvarházat, amelyet Apor István (1638 –1704) erdélyi kincstartó 1693-ban késő reneszánsz stílusban átalakíttatott. A 19. század első felében alakították ki az emeletes, klasszicista stílusú tornácot. A Bolt (régi nevén Úr Háza) nevezetű terem 1651-ben készített falképei néhány helyen jó állapotban maradtak fenn. A család képviselőjeként id. Apor Csaba 1992-ben visszakapta a kastélyt. A tulajdonos 2001-ben bízta meg Benczédi Sándort az épületen végzendő munkálatok koordinálásával, a kutatásokhoz 2002-ben láttak hozzá. Elsősorban pályázatok útján jutnak anyagiakhoz, 2002 óta a sepsiszentgyörgyi székhelyű Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társaság folyamatosan pályázik az anyaországi Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumánál, évente átlag másfél millió forintot kapnak a kúria felújítására. Az angliai Headley Trust Műemlékvédelmi Alapítvány eddig 16 700 font sterlinggel támogatta a projektet. A román államtól semmilyen támogatást nem kapnak. /Bordás Bea: Megmenekül a torjai Apor-rezidencia. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 29./

2007. szeptember 10.

A negyedik alkalommal megszervezett torjai falunapok legkiemelkedőbb mozzanata a szeptember 8-i ökumenikus kápolna avatása volt. Az avatóünnepségre öt egyházfelekezet tizenegy lelkésze és Torja négy magyarországi testvértelepülésének népes küldöttsége volt jelen. Megkondult a Marosvásárhelyen készített kis harang – felirata: 1307–2007, Torja 700 éves –, és a kézdivásárhelyi Tanulók Klubja fúvószenekarának akkordjaira kezdetét vette az ünnepség. A torjai Apor Péter Művelődési Egyesület székely ruhás csoportja énekszóval és lovasok kíséretében vonult az ünnepség helyszínére, ahol a bélafalvi Tuzson János Hagyományőrző Egyesület három ,,katonája” állt díszőrséget. Átadták a Torjáért díjat, többek között báró Apor Csaba 86 éves ny. agrármérnöknek, Egyed Ilona ny. tanítónőnek és Áda Magdolna ny. tanítónőnek. Torja hétszáz éves fennállásáról, valamint a rendhagyó székely faluról a Torjáról elszármazott Coroi Artúr történelem szakos tanár tartott előadást. /Iochom István: Kápolnaavatás Bálványosfürdőn (Torjai falunapok). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 10./

2008. augusztus 1.

Emléktábla-avatással kezdődtek július 31-én a Csíkszeredai Városnapok. A magyar főkonzulátus épületén leplezték le dr. Pál Gábor emléktábláját, és ezzel adósságot rótt le a város, továbbá elégtételt kapott az egykor köztiszteletben álló, de politikai megaláztatásokat megélt közéleti személyiség. A múltba való visszatekintés, az előttünk járt személyiségek és megvalósításaik számbavételének fontosságát hangsúlyozta Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere. Pál Gábor egykori házán felavatták a Dóczy András által készített márványtáblát és Sárpátky Zoltán domborművét. A polgármester ígéretet tett, hogy ez év októberében, dr. Pál Gábor halálának negyvenedik évfordulóján az egykori Gyakorlótér, mai Tudor Vladimirescu utcát róla fogják elnevezni. Az ünnepségen Hajdú Gábor ügyvéd, volt szenátor, a Csíki Magánjavak visszaszerzéséért küzdő közéleti személyiség idézte fel nagy elődjének alakját. Pál Gábor személyisége a következetes kitartás, a nép iránti elkötelezettség példaképe – mondotta. Pál Gábor az Országos Magyar Párt keretében küzdött a kisebbségbe szorult magyarságért, valamint a Csíki Magánjavak visszaszerzéséért. Azóta Pál Gábornak igazságot szolgáltattak, de a Csíki Magánjavak nem nyert igazságszolgáltatást a mai napig sem – emlékeztetett Hajdú Gábor. Apor Csaba elmondta, elégtételt jelent a családnak a mostani megemlékezés, szeretnék nagyapjuk szellemi hagyatékát kiadni. /Takács Éva: Csíkszeredai Városnapok – Dr. Pál Gábor emléke előtt tisztelegtek. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 1./

2012. június 23.

Frigyre lépni a szülőfölddel – Megtörni a székely kevélységgel keveredő magyar erőt...
Húshagyókedd éjszakáján vittek el minket is. Dr. Horváth Miklós orvos, későbbi marosvásárhelyi orvosprofesszor volt az államosítási bizottság elnöke. Tudta ő is, akárcsak Nagy Viktor főispán, hogy állapotos vagyok, hiszen nem első látogatásuk volt nálunk – mondta magnószalagra több mint egy évtizeddel ezelőtt Gál Máriának Temesváryné Gerlóczy Marietta, Gerlóczy Gábor tábornok leánya. „A szeszgyárat már előzőleg elvették. De ezeknek az embereknek semmi sem számított... Már elkezdődtek a szülési fájdalmaim, amikor megérkeztek. A későbbi professzor azzal kezdte az ügyködését egy vajúdó asszony mellett, hogy kitépte a fülbevalót a fülemből, majd lelkiismeret-furdalás nélkül felcsomagolt a teherautóra. Nagyon hideg volt azon a hajnalon, magamra akartam venni a kisbundámat, de ő nem engedte. Szabadulásom után, a Miskolczy Dezsőné temetésén felismertem a bundámat dr. Horváth feleségén. Azonnal odamentem és felszólítottam, hogy adja ide, különben szóvá teszem a ravatalozóban. Kijött és ellenvetés nélkül ideadta. Ott rögtön átadtam a temető gondnokának.
Az átélt izgalmak és a zötyögő teherautón való utazás következtében leállt a szülés.
Gyermekem meghalt, én vérmérgezést kaptam. Öt nap múlva kapartak ki.” Régi barátom, egykori sepsiszentgyörgyi színházi rendező, S.K.A. azért utazott Budapestről Háromszékre, hogy engem rávegyen arra, hogy dokumentum filmet kellene készíteni a legkisebb székelyföldi megyéből 1949-ben kiemelt és kényszerlakhelyre, kényszermunkára hurcolt nagyszámú földbirtokos másfél évtizedes dél-romániai (dobrudzsai) száműzetéséről. A témát, s a még élő személyek egy részét ismerem, érvelt S.K.A., s magyarországi áttelepedése előtt az „átkosban” több ízben is beszélgettünk a Háromszékről elhurcolt vagy sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyen fogott földbirtokosok tragédiájáról. És az elhárító gesztust mintegy megelőzve a téma fontosságának nyomatékául az asztalomra helyezte Gál Mária D.O. (KÉNYSZERLAKHELY) című könyvét, amely valamiképp a kiadás évében (Minerva Könyvek, Kolozsvár, 1996) elkerülte a figyelmemet.
Napok múltán, egyik álmatlan éjszakán, nem is gondolva a Kommunizmus Áldozatainak közelgő Emléknapjára, beleolvastam a Kényszerlakhelybe. Előbb az ismerősök visszaemlékezéseibe lapoztam bele. Annak idején egyetlen tanévben Dózsa szülőfalujában, Dálnokban is tanítottam, ezt megelőzően apám elbeszéléséből is hallottam a dálnoki „mintagazdákról”, Beczássy Istvánról, a háromszéki „lencsekirályról”, a Hadnagy-testvérekről, tudtam, hol voltak a földjeik, a Beczássy-tag, az Albis-völgyében a Hadnagy-tag, amely éppen szemben volt a mi albis-völgyi földjeinkkel.
Dálnokban megismertem azt a társadalmi- gazdasági környezetet is, amelyet a „kiemelt” földbirtokosok maguk körül és a maguk számára teremtettek, a Beczássy- és a Hadnagy-kúriákat, a „sztálinvásár” korszakában elpusztított dendrológiai parkot, s dálnoki tanárkodásom évében érzékelhettem azt az osztályharcos agresszivitást is, amelyet a magukat Dózsa örököseinek tartó elvtársak gyakoroltak.
Az ismerős dálnokiak visszaemlékezésének olvasása után tágítottam a kört, s Garlóczy Marietta sorsának alakulásánál egyrészt azért ragadtam le, mert vallomása életesen élményszerű, no meg azért is, mert a háromszéki földbirtokos-sorsba beágyazódik a Kárpát-medence magyarságára a háborút követő esztendőkben rázúdult szenvedésözön. Marietta Horthy Miklós közvetlen környezetéhez tartozó édesapját 1944. október 16-án a nyilasok tartóztatták le. December elején megszökött a Margit körúti börtönből, két napra rá a szovjetek törtek rá a családra, apját ismeretlen helyre hurcolták, őket internáló táborba szállították, ahol 1946 március 7-ig tartották fogva.
Marietta szabadulása után Temesváry János uzoni földbirtokoshoz ment feleségül, és hazaköltöznek Háromszékre. Még azt sem mondhatjuk, hogy szerencsétlenségükre, mert ha Magyarországon maradnak, ott is elkapja őket az osztályharcot meghirdetők és gyakorlók hevülete, s több mint bizonyos, hogy a Hortobágyon, vagy valami ehhez hasonló helyen kötnek ki, Hortobágyon, ahol még ma is élénken vöröslik a Kun Béla utca.
Mariettát 1949. szeptember 22-én férjével együtt dobrudzsai kényszermunkára hurcolják. Nem voltak tekintettel magyar állampolgár voltára sem. Sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyükön egy hivatalosan kiutalt fáskamrában laktak, a várostól nyolc kilométerre levő legelő takarításán dolgoztak. Egyedüli nő volt tizenegy férfi társaságában. A férfiak dolgoztak kőbányában, útépítésénél is, az asszonyok, ki hol tudott.
„Egyszer, amikor a szekun ablakpucolás után Beczássy Jucit és engem felküldtek a padlásra, hogy ott csináljunk rendet, találtunk ott egy iratcsomót. Feljelentések voltak, amelyek alapján a sepsiszentgyörgyi internáló táborba vittek nagyon sok embert, apósomat is. Ellene a falubeli kocsmáros tette a legsúlyosabb kijelentéseket. (…) A feljelentések nem számítottak. Pusztán a formaságok betartása végett íratták őket. Általában az abszentistákat zárták ide, azokat, akik az oroszok bejövetelekor elmenekültek, de később visszatértek. Apósomék akkor sem hagyták el Uzont, mégis internálták. Ellene azt hozták fel, hogy fia, vagyis a férjem aki akkor Budapesten tartózkodott, a németekkel ment el. Természetesen nem volt igaz, de ez nem számított. Apósom bele is halt 1947-ben a táborban szerzett tüdőbajba.”
Akkor sem volt semmi magyarázat, amikor Sepsiszentgyörgyről Dobrudzsába hurcolták őket. Természetesen senki sem tudta, hová viszik. A Duna-Fekete-tengeri csatornára gondoltak, voltak, akik Szibériát emlegették. Marietta szerint elhurcolásukat „...valószínű azért tették, mert meg akarták törni bennünk a székely keménységgel keveredő magyar erőt, azt a jellemességet, amellyel Háromszék ellenállt. A legnagyobb bűnnek azt tartottam, hogy mindezt sajátjaink tették. Dobrudzsa előtt mindenki, aki ellenünk vétkezett, magyar volt. (...)”
Mikor Marietta édesapja Budapesten megtudta, hogy magyar állampolgárságú lányát Romániában deportálták, megpróbálta felvenni a kapcsolatot a magyar követséggel. „De hát akkor Magyarországon is kommunizmus volt, sehol sem szenteltek figyelmet a kérdésnek. Máskülönben én úgy sem hagytam volna soha el a férjemet.”
A Temesváry-család 1960-ban kapta meg a hazatelepedési engedélyt Magyarországra – Marietta nevére állították ki -, férje két napra rá, barátai körében Kolozsvár főterén összeesett és meghalt. Dobrudzsában szerzett szívizomgyulladása volt. A kényszermunka a halálba vitte. A temetés miatt két napot késtek, de közben a hatóságok az engedélyt a családi tragédia ürügyén sem hosszabbították meg, s emiatt engedéllyel a kezében sem tudott Magyarországra visszatelepedni.
„Ugyanilyen tragikus hirtelenséggel hunyt el Teleki Mihály is. Ő Magyarországra kérte a kitelepedését, de a Kádár-rezsim nem adta meg, azt válaszolták, hogy Magyarországnak nincs szüksége Telekiekre. Németországi kérésére igennel válaszoltak, nyolc és félév után, 1969-ben. A család, Telekiné Bethlen Mária és két fia már fenn voltak a vonaton. Keresték Mihályt. A vonat indulásakor látták meg az ablakon keresztül, hogy óriási tömeg gyűlt össze a pályaudvar egyik részén. Teleki Mihály ott halt meg, 51 évesen. Ezt a stresszt már nem bírta ki. Máriáék az első állomásról visszamentek, és a temetést követően hagyták el véglegesen Romániát.
A marosvásárhelyi vártemplom lelkésze búcsúztatójában azt mondta: „Két embert nem engedett el Erdély földje, visszatartotta őket, Teleki Mihályt és Temesváry Jánost”.
A Telekiekre vonatkozó akkori szentencia a mai Magyarországon is érvényben van.
A dobrudzsai viszonyokról még annyit, hogy táplálkozásuk leírhatatlanul szörnyű volt, köleskása döglött svábbogárral, korpacibere. Ünnep volt, ha puliszkát ehettek.
Patkányokkal, rovarokkal, piócákkal küszködtek. Egyik társukat a patkány, a másikat a disznó harapta meg. A Duna vizét itták, abban mosakodtak, mostak, ebbe hugyoztak az állatok. Néhány napig lavórjuk is volt, de Mikes Éva grófnő nem ismerte ennek a használatát, beleállt és a lavór feneke lekerekedett.
Télen szörnyen szenvedtek az orosz puszták felől érkező széltől, a Kriváctól, egyetlen istálló-szerű barakkba zsúfolt nyolcvan ember vödörben tartotta az ivóvizet, egy másikat kübliként használtak. Éjjel nem tudtak a hófúvástól kimenni, tüzelőfa nem volt, kukoricacsutkával, napraforgó kóréval tüzeltek. A dálnoki Bene Zoltán mondta a riporternek: Emlékszem, egy kövér makedón cigányné volt a szakácsnőnk. Hát egyik este látom, hogy mossa a lábát abban az üstben és abban a vízben, amiben és amiből reggel nekünk majd a teát főzi. Egy hétre rá kimosta benne a ruháit. (…) A Duna vizét ittuk, iszapos volt, halízű...
Szóval Dálnok, Dózsa szülőfaluja. A '70-es években, amikor átmenetileg Romániában lazult a politikai szorítás – amíg a Kárpátok Géniusza a saját hatalmát konszolidálta – Dózsának két emlékművet is sikerült összehozni. Az egyik, bevallom, a hatalmat froclizó szélhámia magasiskolájában is példaértékű lehetne. Dózsa, a parasztkirály neve jó, politikai húzó név volt, amelyet az osztályharc ürügyén érvényesíteni lehetett. Háromszék kultúrmindeneseként felterjesztettem és jóváhagyattam egy emléktáblát. Bukarestben, a szakminisztériumban természetesen nem kérdezték meg, hogy mire helyezzük el, mert, bizonyára, úgy vélték, hogy Dózsa muskátlis ablakos háza épségben áll. Mivel az emléktáblát a levegőre nem lehet ráhelyezni, állítottunk mögéje egy hatalmas kőoszlopot. Hogy a csordába járó marhák ne dörzsöljék hozza a marjukat, építettünk egy kőoszlopos, ráfvasból kalapált lándzsából, pallosból, kiegyenesített kaszákból megalkotott kerítést. És hogy a ganédombra néző háttért esztétikailag feljavítsuk, göcsörtös gyertyánfából egy bojt erdőt ültettünk.
Az emléktáblából így lett emlékmű.
Aztán amire a tulajdonképpen Dózsa-szobor – Szobotka András munkája – elkészült, arra már engem is eltanácsoltak a szobrok mellől.
Benkő Samu írja a Gál Mária könyvének előszavában, hogy A vidéki földbirtokosság felszámolása és az azt követő kollektivizálás olyan méretű társadalmi szerkezetváltást eredményezett, amelyre az 1514-es Dózsa vezette parasztlázadás leverése óta nem került sor. A humánum azonban a XX. században nagyobb vereséget szenvedett, mint amilyenről hírt hagytak ránk a XVI. századi források. A D.O.-val megbélyegzett földbirtokosok jogilag rosszabbul jártak, mint az 1514-ben felkelt parasztok, mert ez utóbbiakat csak a szabad költözés jogától fosztotta meg a Werbőczy István Hármaskönyvében rögzített törvény, de a román jogszabály magát a mozgást, a szabad helyváltoztatást korlátozta, amikor előírta, hogy az intézkedés hatálya alá esők csak különleges esetekben hagyhatják el – rövid időre is – a kényszerhelyül kijelölt várost.”
(A D.O. A román Domicuilu Obligatoriu – kötelező lakhely, kényszerlakhely rövidítése. Ezt a betűkombinációt lila pecséttel ütötték be a személyazonossági igazolványokba.)
Csupán Dálnokból, amely egy néhány száz fős falu hat családból húsz embert hurcoltak el, Beczássy Imrét, feleségét, leányát és fiát, Beczássy Istvánt, feleségét, két leányát, Beczássy Arankát, Margitot és Ilonát, Bene Józsefet, feleségét és fiát, Hadnagy Gyulát és a feleségét, Hadnagy Istvánt, feleségét, leányát, fiát.
A számkivetettek halottaikat Dobrudzsa földjébe hantolták el – hosszú ideig semmiféle orvosi ellátás és gyógyszer nem volt -, és nemcsak a deportáltak pusztultak, vesztek, ment tönkre egészségük, hanem az itthon elrabolt vagyon is ebek harmincadjára jutott, a szó fizikai értelmében is tönkrement, s a mozdítható dolgokat pedig széthordták. Volt község, ahol a „sztálinvásár” önkiszolgáló vevői és hozzátartozóik évek múltán is a bútorszövetből, bársonyfüggönyből összefércelt szoknyában, köntösben feszítettek, s legendák, valós történetek keringtek arról, hogy a „kiemelt” földbirtokosok arany és ezüst holmija hova tűnt el.
A D.O. hatálya alá eső földbirtokosok és családtagjaik, akik élve megúszták, 14 év múltán 1963. augusztus 23-án hagyhatták el kényszerlakhelyüket. Háromszékről mintegy 80 személyt hurcoltak el, ezek közül 1995-ben már a fele sem élt. Országszerte 3500 családot telepítettek ki, s ez mindenek előtt a magyar arisztokráciát és a földbirtokos réteget érintette. 1949-ben, az 1946-os földosztás után meghagyott 50 hektáros birtok felszámolására került sor. Egy évre rá ezt követték a kulákosítások. 1949-ben országszerte mintegy 80 ezer földműves, gazdaember ellen foganatosítottak kényszerintézkedéseket. Háromszék különleges helyzetét illusztrálja, hogy az itteni földbirtokosok zömével különleges kegyetlenséggel jártak el, két provokációs kollektív elleni „lázadást” is mímelve tömegesen deportálták őket Dobrudzsa kietlen és kíméletlen idegenségébe.
És a folytatás?
Hogy mennyire kísérte végig életemet a D.O.? – ismétli meg a kérdést Apor Márta, Apor László kisebbik leánya. Bizonyára furcsának hangzik, de csak a kényszerlakhely évei alatt éreztem magamat szabadnak. Utána a zaklatás, megkülönböztetés időszaka következett. Az iskolával kezdődött mindez. Nagyon nehezen tudtam elvégezni, állandóan eltanácsoltak a Brassaiból. Minden negyedévben félrehívtak, megkérdezték, hogy miért nem tanulok magánúton? (…) Állami munkahelyet nem kaphattam. 1956-tól Kolozsvár zárt városnak számított, kolozsvári személyazonosságit tehát nem kaphattam, anélkül pedig, még ha származásomtól el is tekintettek volna, szó sem lehetett állami alkalmazásról.
Cselédként helyezkedtem el. (…)
Háromszéken még él néhány személy, Apor Csaba, Beczássy István, mások, úgy jóval 80 év fölött. Élnek olyan nyugdíjas korban lévők is, akik apró gyermekként kerültek szüleikkel Dobrudzsába, vagy akik éppenséggel ott születtek.
És húzzák még az élő emlékezet szálát valamennyi ideig.
Mi annyi nép és annyi ember gondját-baját, annyi üldözött, a nácizmus, a kommunizmus rémuralmának áldozatául esett népcsoport, társadalmi réteg szenvedéstörténetét ismerjük, csak a magunké, a mieinké felejtődött és olvadt bele az amnéziás semmibe. Ha Seprődi Kiss Attila dobrudzsai tényfeltáró dokumentum film-elképzelése nem valósulhat meg, akkor majd, illő akasztófahumorral azt tanácsolom neki, hogy válasszon ázsiai vagy afrikai témát, valami jó Che Guevara-kultuszba építhető történetet, s menten a megtekintésre ajánlott művek élére tornássza magát.
Még díjat is nyerhet.
2007. március 23.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma

2014. június 23.

Nyalka vitézek seregszemléje Kézdiszéken
Több mint száz háromszéki, csíki, udvarhelyi és marosszéki huszár vet részt az ötödik alkalommal megtartott Háromszéki huszártoborzón. A huszárok két nap alatt mintegy 75 kilométer lovagoltak, és több településen toboroztak.
Az időnként esős idő sem vette kedvét a résztvevőknek, és nem csorbította a fényét az V. Háromszéki Huszártoborzónak, melynek idén Kézdiszék települései voltak a házigazdái.
A rendezvényre a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület szervezésében, Kovászna Megye Tanácsának és az esemény útvonalába eső háromszéki települések önkormányzatainak támogatásával került sor. A több tucatnyi huszár Dálnok, Kézdialbis, Alsó- és Felső Csernáton, Ikafalva, Futásfalva, Alsó- és Felső Torja és Kézdivásárhely útvonalon toborzott.
A rendezvény pénteken kezdődött, ekkor sereglett össze a csapat a dálnoki fogadónál. Szombaton reggel 7 órakor ébresztőt tartottak, csutakolás, majd sorban toborzás következett Dózsa György szülőfalujában, Dálnokon, majd Albisban és Csernátonban. A csernátoni toborzóra a felújított és a közönség számára megnyitott Ika vár lábánál, a Csókás feredőnél került sor. Ezt követően Futásfalván jártak a vitézek, este pedig Torján huszárbálon vettek részt. A bor és a tánc mámorából ébredezve vasárnap délelőtt Al-Torján, Báró Apor Csaba ősi birtokán nyergelték a lovakat, majd Altorja irányába indultak el a hagyományőrzők, akiket a kézdiszentléleki és csernátoni fiatalokból álló Perkő Néptáncegyüttes és zenekar kísért el a két napos útjukon.
A 2014-es toborzó délután Kézdivásárhely központjában zárult, ahol közel ezer ember jelenlétében minden résztvevőnek egy erre az alkalomra készíttetett Gábor Áron emlékérmet adott át Tamás Sándor, a megyei önkormányzat elnöke.
Nem véletlen, hiszen az idei huszártoborzót a Gábor Áron emlékév jegyében szervezték, a toborzás alatt a kökösi csatára emlékezvén verbuváltak. Költő Norbert toborzó huszár hívogatójától volt hangos Kézdiszék: „Kossuth Lajos megbízásából jöttünk ide, hogy holnapra száz kemény legényt sorozzunk a regimentjébe. Közéjük csak olyan álljon, ki hogyha kell, hat évet is szolgáljon. Aki ezt felvállalja, azt a II. Székely Határőr tárt karokkal várja. Büszkén felöltheti magára a huszáregyenruhát, s lova hátán dicsőséggel védheti a hazát. Szólok hozzátok legények, búcsúzzatok kedveseitektől, hisz a cári sereg közeledik Kökös felől. Holnap a kökösi hídnál elálljuk az útját és elporoljuk rajta a cári gúnyát.”
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke az elmúlt éveket elevenítette fel: öt év alatt a Háromszéki Huszártoborzóval sikerült bejárni a megye minden régióját, ezáltal ápolni és tovább vinni lovas hagyományainkat. Rengeteg szép történet, hihetetlen élmények születtek. Az egyenruhába öltözött huszárok, a délceg lovak bevonulása, a székely népviseletben éneklő és táncoló fiatalok látványa öröm- és bánatkönnyet, a múlt szépségét, de a jövő reményét is elővetíti a közönség szemében. Virággal, tapssal, énekkel fogadták a helyiek a toborzókat.
Ezért is dolgozunk, út és híd építése mellett hagyományaink és szokásaink megőrzése is feladatunk, így marad meg a székely család múltja és lesz jövője is – mondotta a megyei tanács elnöke.
Bartos Lóránt. Székelyhon.ro

2015. július 9.

Lakat alatt marad Lázár-kastély
Megszületett a döntés: nem adnak helyet Lipthay kérésének, nem végezheti el az állagmegőrző munkálatokat és nem nyithatja ki a nagyközönség előtt a Lázár-kastélyt. Van, aki a döntés negatív következményeitől tart, van, aki helyénvalónak érzi, a tulajdonjog tiszteletben tartását látva mögötte.
A törvényszéki döntés, amely továbbra is megpecsételi a szárhegyi Lázár-kastély sorsát július 8-án került nyilvánosságra. Ezzel egy márciustól zajló folyamat zárult le. Márciusban ugyanis a kastély többségi tulajdonosa, Lipthay Antal úgy gondolta, lépnie kell annak érdekében, hogy a kurrens javításokra mihamarabb sor kerülhessen, és hogy a nemzetközi hírnevű műemlék újra látogatható legyen. Ezért fordult bírósághoz, elindítva a vagyonközösség megszüntetését célzó eljárást, a döntés megszületéséig pedig kérve, bírósági elnöki rendelettel adjanak engedélyt, hogy többségi tulajdonosként az ingatlan ügyintézését kézbe vegye. Az indítványhoz társult Hargita Megye Tanácsa és Szárhegy község is, támogatva a kastélynyitást. A Gyergyószentmiklósi Bíróságon meghozott elnöki rendeletet megfellebbezte a másik két tulajdonosi ág, a Berczelyek és Vormair István, majd a per áthelyezését kérték. Marosvásárhelyen született meg tehát a döntés: elutasítják Lipthay kérését, nem lehet kinyitni a kastélykaput.
A döntés indoklása még nem nyilvános, csak a tény ismert: egyhamar nem lesz kastélynyitás. Az ügyhöz legközelebb állóktól mi is érdeklődtünk: mit szólnak, mit lépnek a továbbiakban.
Lipthay Antal többségi tulajdonos megkeresésünkre közölte, érdemben választ csak azután tudna adni, ha a bíróság döntését, illetve az indoklását és ügyvédje tanácsát megkapta. Ennek hiányában röviden fogalmazott: „Csak azt tudom még egyszer hangsúlyozni, hogy én csak és kizárólag a kastély megnyitásáért indítottam a pert és hoztam komoly anyagi áldozatot, kérve a jogi hatalomtól, hogy engedje ezt meg a többségi tulajdonosnak a szárhegyi nép kedvéért. Ezt most nem tették lehetővé. Ez tény, amit el kell fogadnom. Mélyen sajnálom a szárhegyi népet, mert tulajdonképpen övék a nagyobb veszteség. A kastély mások akarata réven marad még zárva, de nagyon remélem, nem sokáig. A szárhegyi Lázár-kastély Székelyföld fő történelmi kincsének egyike, a közjó fontos eleme, nem lenne szabad, hogy zárva maradjon, hátat fordítva a saját népének. Biztos vagyok benne, hogy a megoldás meg fog születni.”
Apor Csabát is megkerestük, a Berczely-örökösök képviselőjét. Kijelentette: a döntéshez semmit nem szeretne hozzáfűzni.
„A törvénynek megfelelően hoztak döntést. Mert birtokháborítást akartak, kisemmizni minket minden eszközzel” – fogalmazott Vormair István kastélytulajdonos. Amint részletezte, a kastély korábbi ügykezelőjére, Hargita Megye Tanácsának alárendelt intézményére céloz. Szerinte a jelenlegi állapot neki tulajdonítható, hisz elmulasztotta elvégezni a kurrens javításokat. „Most ugyanazok akarnak oda visszamenni?” – tette fel a kérdést Vormair. Szárhegy önkormányzatával sincs megbékélve, a községvezetés – állítása szerint – a községlakókat mozgósította ellenük, azt a látszatot keltve, mintha a kastély az övék volna. „Gyakorlatilag ez egy magántulajdon. Közérdekben lehet használni, de csak a mi felügyeletünk alatt. És csak azután, hogy a tulajdonosok között megtörténik a vagyonmegosztás. Szeptember 24-én lesz a tárgyalás” – szögezte le a kastélytulajdonos.
„Sajnos, a vagyonközösség megszüntetése akár évekig is eltarthat, és ez a szerdán született döntés azt támasztja alá, hogy addig zárva marad a kastély. Nem jó ez senkinek. A község, a térség kárára van, ha a műemlék nem látogatható. A tulajdonosok sem fognak nyerni belőle. És az ingatlan felosztására is kíváncsi vagyok, ember legyen a talpán, aki olyan megoldást talál, hogy az mind a három tulajdonosi csoportnak megfeleljen” – fogalmazott Szárhegy polgármestere, Gábor László.
Az ügyben a megyei tanács elnöke, Borboly Csaba is megszólalt: „A törvényszék döntését nem kommentálom. Ez van, tudomásul kell venni, és alkalmazni kell. Sajnálom, hogy nem nyílik ki belátható időn belül a kastély, csak bízni tudok abban, hogy ez a döntés is arrafelé viszi a kisebbségi tulajdonosakat, hogy együtt a többségivel nyissák meg a kastélyt. Mert a műemléket nem lehet hagyni lepusztulni. Felelősségük van.” Borboly azt is leszögezte, hogy „Hargita Megye Tanácsa részéről mindent megtettünk a kinyitásért, továbbra is ezért fogunk dolgozni, ahogy és ahol lehet. Megvárjuk az indoklást, azután megkeressük mindhárom tulajdonost, hisz elsősorban az ők, de a szárhegyi emberek, a térség és Székelyföd érdeke, hogy ez a kastély megnyíljon, az alkotótáborokat ott lehessen megszervezni, netalán Erdély Történelmi Múzeumát létrehozni.”
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

lapozás: 1-23